Megbocsátani lehet, de feledni nem

Az ötvenes évek elején a Hortobágyra kitelepített somogyiak és Zala megyeiek találkoztak szombaton Csurgón. A régiós összejövetelen résztvevők emlékeik felidézése mellett hangsúlyozták: a kommunista diktatúra emberiség elleni bűntette volt a kitelepítések és megaláztatások időszaka, melyet megbocsátani lehet ugyan, de feledni soha.

A Hortobágyi Kitelepítettek és Elhurcoltak Egyesületét 2000-ben a táborok túlélői hozták létre azzal a céllal, hogy felderítsék és tudatosítsák a társadalomban az immár hatvanegy évvel ezelőtt történteket. A kitelepítettek nevét emléktábla őrzi a hortobágyi ökumenikus templomban, ahogy Csurgón is emléktáblát avattak és koszorúztak a környékbeliek tiszteletére. Az ünnepi ceremónia után került sor az emlékezés mécsesének meggyújtásával és filmvetítéssel egybekötött találkozóra. A kormány nevében Nemes Csaba, Szászfalvi László, a KIM egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár főtanácsadója köszöntötte a megjelenteket. A református lelkész a kommunista diktatúra borzalmas éveit, a soha el nem felejthető megaláztatásokat emelte ki. Kitért arra is, hogy ennek a gyalázatnak soha nem szabad még egyszer megtörténnie.

Nemes Csaba köszöntője

Eötvös Péter, a Hortobágyi Kitelepítettek és Elhurcoltak Egyesületének elnöke köszöntőjében visszaemlékezett az 1950-ben kezdődő megaláztatásokra: súlyos, az emberiség elleni bűntett, amit a kommunista vezetés követett el akkor, s ez soha nem évülhet el! Ma már egyértelműen látni, hogy a jogtalan akciók célja a falusi és városi polgári osztály lefejezése és lehetőség szerint totális megsemmisítése volt, amit a kommunista hatalom birtokosai szovjet mintára terveztek meg és hajtottak végre. Ezektől az ártatlanul elhurcolt emberektől soha senki nem kért bocsánatot, és nem kaptak méltó kártérítést a jogtalanul elszenvedett sérelmekért - mondta az elnök, aki kérdésünkre még hozzátette: a táborokat ugyan 1953-ban feloszlatták, de súlyos büntetések kilátásba helyezésével évtizedekre hallgatásra kényszerítették az áldozatokat. Ennek eredménye, hogy a mai társadalom, és a fiatalok szinte semmit nem tudnak az akkor történtekről. Az egyesület létszáma - ma 915 tagja van - a tagok idős kora miatt folyamatosan fogy, s a fiatal leszármazottak már nem igazán csatlakoznak.

Fájó emlékek elevenedtek meg

Az ebédet megelőzően Maczkó Gyula csurgói esperes celebrálása mellett imádkoztak a résztvevők, majd első - ma tiszteletbeli - elnökük Takács János nyolcvanadik születésnapjáról is megemlékeztek. Ezt követően a város polgármestere, Füstös János mondott pohárköszöntőt. Ebéd után vetítették le a kényszermunkatáborokba hurcoltaknak emléket állító „Út a semmibe" című dokumentumfilmet, melyet kötetlen beszélgetés követett. A filmet a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján, 2011. február 25-én mutatták be először az Uránia Nemzeti Filmszínházban egy zártkörű vetítés alkalmával, amelyen a készítők, szereplők és a meghívott vendégek vettek részt. A nagyközönség számára 2011. március elejétől megtekinthető az alkotás.

Eötvös Péter köszönti a 80 éves Takács Jánost

A Hortobágyi kényszermunkatábort a kommunista diktatúra hozta létre az 1950-es évek elején Magyarország keleti részén. 1950 és 1953 között mintegy tízezer embert telepítettek ki bírói ítélet nélkül. Fegyveres őrizet mellett, embertelen körülmények között kellett kényszermunkát végezniük a Hortobágy, Nagykunság és Hajdúság környéki állami gazdaságokban. 1950. június 23-án megkezdődött deportálások a kommunista hatalom beteges félelmének jellemző példája voltak. Családok ezreit vitték 12 alföldi munkatáborba az ország nyugati és déli határvidékéről, amelyet az akkori kormányzat (Dobi István, Rákosi Mátyás, Nagy Imre) a hidegháborús viszonyok miatt nem mondott biztonságosnak. A kitelepítetteknek alig egy órájuk volt holmijaik összeszedéséhez, irataikat elvették, s a lakhelyükön csak mintegy fél méter széles ágyon kaptak helyet. Kényszermunkájukat a környező falvak állami gazdaságaikban végezték egészen addig, amíg az első Nagy Imre vezette kormány 1953 júliusában amnesztiát hirdetett, és az év őszén feloszlatták az internálótáborokat. A kárvallottak azonban előző lakhelyeikre nem mehettek vissza, és csak segédmunkára vették fel őket. A rendszerellenesnek nyilvánított elhurcoltak házát, vagyonát így végleg elkobozták, amivel a lakosságot akarta a hatalom megfélemlíteni. Kárpótlást nem kaphattak.

A diktatúra áldozatai - sokan még gyermekek voltak a kitelepítéskor

E sorok írójának is lehetősége nyílt beszélgetni a résztvevőkkel, s szinte egybehangzó történeteket hallhatott. Mindenkit az éjszaka leple alatt keresett meg az államrendőrség, szinte csak pillanatokat hagytak a csomagolásra, s már vitték is őket. Indoklás egy esetben sem hangzott el. Azt sejtették csak, hogy előéletük - kuláklistára vettek közülük többet, földet, malmot koboztak el családjuktól - lehet az ok. Zárt vagonokba terelték őket, s előfordult, hogy két napig vonatoztatták az Alföldre. A hortobágyi táborokban juhakol és hasonló minőségű szállás volt osztályrészük. Dolgozniuk folyamatosan kellett, személyes tárgyként csak ruhájukat tarthatták maguknál. A jelenlévők nagy többsége gyermekként élte meg ezeket az éveket, ám szinte valamennyien a borzalom korszakának jellemezték a hortobágyi munkatábort. Mindössze egyetlen kitelepített volt beszélgetőpartnereim között, aki kalandként, kirándulásként emlékszik vissza. Őket meglátogatta Rákosi a Nagy Imre beszéd után, s ez mély nyomot hagyott a gyékényesi férfiban, aki mellesleg a mai napig szinte naponta találkozik azzal az egykori ávóssal, aki a házukba költözött kitelepítésük után. Saját házaikba, saját településükre egyikük sem térhetett vissza a kényszermunkatábor felszámolása után sem, tanulni nem engedte őket a kommunista kormány. Értéktárgyaik egy részét elárverezték. Van olyan is közöttük, aki pontosan tudja, hogy a család mely tárgya kinél található. Vissza soha nem is akarták nekik adni. Szubjektív érzésem szerint ezek közül az emberek közül még ma is sokan félnek, ezért nem is kérik vissza sajátjukat. Megannyi kín és szenvedés, kettétört egzisztenciák, elrabolt vagyonok és otthonok, a kényszermunkatábor borzalmas évei hagytak kitörölhetetlen nyomot ártatlan emberek életében, akiknek csak annyi volt a bűnük, hogy egykor módosabbak voltak. Volt valamilyük, kevéske föld, egy malom, egy suszterműhely. Lehettek volna ők az ötvenes évek középosztálya, helyette földönfutó áldozatokká váltak.

Kraft Róbert
Somogy Megye Online